Lassan elhomályosul ugyan emlékeinkben, hiszen az év első felében történt, de két szempontból is a hazai telefónia idei forradalmi újdonsága volt, amikor először a Pantellel szövetkezett Pannon GSM, aztán sorra a többiek is bevezették az IP-s - kicsit pongyolán internetesnek is mondott - VoIP (beszéd IP-n, Voice over IP) nemzetközi távolsági telefonhívást. A +0 távhívás egyik jelentősége, hogy bevezette az adatcsomagos beszédátvitelt, a másik pedig, hogy rést ütött a Matáv és a helyi kis koncessziós telefontársaságok beszédátviteli monopóliumán. Bizonyság az azóta is élő és sok vállalat által igénybe vett IP-s nemzetközi távhívás arra, hogy van értelme a liberalizációnak, az alternatív szolgáltatók beengedésének a telefonhálózatba. Ebben a cikkben azonban a dolog másik oldala a fontos, nevezetesen a beszédátvitel adatcsomagokban. Ma már mindenki, akinek valami köze van a távközléshez vagy az informatikához, egyetért abban, hogy előbb-utóbb megszűnik a hagyományos analóg beszédátvitel, és amikor telefonon beszélgetünk, a hangunk apró adatcsomagokra szétvagdaltan jut majd egyre közelebb beszélgetőpartnerünk készülékéhez. Összenő, ami összetartozik: mindegy, hogy beszéd, adat, kép, mozgókép vagy valamilyen jel, a lényeg, hogy információ, ami digitalizálható, és aztán adatcsomagokban továbbítható. Ez a konvergencia, ami átstrukturálja a távközlést.

A konvergenciát a számítógép-hálózati eszközgyártó óriások indították el, amikor felismerték, milyen hatalmas üzlet a beszédátvitel. Most ott tartunk, hogy mind ők, mind a régi nagy telefongyárak sorra előállnak a maguk elképzelésével, koncepciójával az egységes jövőről és az oda vezető útról. Arról, hogyan is fog kinézni, milyen szerkezetű lesz a távközlés új világa, és milyen lépések vezetnek odáig. Mindezt a két táborba tartozók két ellentétes magatartás között egyensúlyozva teszik: hasonlítva és különbözve. Kell hogy hasonlítsanak, mert csak azok a termékek, eszközök férnek bele a megújuló hálózatba, amelyek ugyanúgy kezelik a beszédet, adatot mint a többieké. Vagyis szabványosak. Sebességben, megbízhatóságban, esetleg a felügyelet kényelmességében viszont már vannak különbségek amikre hivatkozni lehet, bár ez önmagában még kevés ahhoz, hogy a potenciális vevők, a telefontársaságok, ISP-k, újonnan alakuló adatátviteli vállalkozások az egyik vagy a másik szállítót válasszák. Ezért minden gyártó arra törekszik, hogy legyen egy egységes modellje, egy saját neve, ami alá befér a teljes távközlési infrastruktúra. Mi most két ilyen modell, az Ericsson Engine és a Siemens Surpass alapján vázoljuk fel, hogyan is működik majd a következő évezred első évtizedében a távközlés.

Ma a vezetékestelefon-társaságnak van egy PSTN/ISDN-, a mobiloperátornak egy GSM-, az alternatív szolgáltatónak egy adatátviteli, a kábeltévésnek egy kábelhálózata. Mindegyik hálózatban odaillő gépek végzik a kapcsolást, az információ - hang, kép, adat stb. - irányítását, a rendszer működésének felügyeletét. Technikailag - sokszor jogilag is - korlátozott, és speciális, egyedi megoldásokat kíván a hálózatok közötti átmenet, a keresztbe szolgáltatás.

Ezt a struktúrát vágja át a VoIP meghirdetésével kezdődött fejlődés, aminek a vége a teljesen digitális, csomagkapcsolt hálózat. Három rétege van, s ezek nem a bennük mozgó adat tartalma, hanem az adatfolyamban betöltött feladatuk szerint különülnek el egymástól. Legfelső rétegében találjuk azokat a funkciókat, amelyek a tartalom szerint vezérlik az adatokat, tehát mindenféle szolgáltatást, amit a hálózat nyújtani képes a telefonkapcsolat létrehozásától és fenntartásától a mozgókép-továbbításig, a villámlevél-kezelésig, a videokonferencia fenntartásáig. A középső réteg a gerinc- vagy maghálózat, amely a biteket és bájtokat szállítja, függetlenül attól, hogy azok éppen milyen és melyik szolgáltatáshoz tartoznak. Legalul találjuk az elérési réteget, a vezetékes elérési vagy előfizetői hálózatot, a drót nélküli vagy mobilhálózatot és a többi operátorhálózatát. Azokat a pontokat, amelyeken át a továbbítandó adat bekerül a maghálózatba, illetve ahol kikerül onnan.

Fokozatos lesz az átmenet a hagyományos, vezetékes telefonról az univerzális hírközlési rendszerbe. Elsőként a sok-sok hívást együtt továbbító gerinchálózatokban, a városközi gerinchálózatokban jelenik meg az adatcsomag, aztán a városi telefonközpontok között, és lépésről lépésre egyre közelebb jut az előfizetőhöz az a pont, ahol a beszéd is adatcsomaggá válik.

Az adatcsomagos, ATM-, Ethernet és az azok fölötti IP-hálózatnak az a lényeges tulajdonsága, hogy a fizikailag egymást követő adatcsomagok közötti kapcsolat teljesen esetleges. Lehet, hogy éppen van közük egymáshoz, az egyik egy beszélgetés 13,456. másodperce, az utána jövő pedig a 13,457., de ez érdektelen. Úgyis az adatcsomag elején, a fejrészben lévő azonosító alapján irányítgatják őket a gépek a kereszteződéseknél, ahol a kábelek összefutnak, szétválnak. Azon a ponton pedig, ahonnan már ismét egymást követi a beszélgetés 13,456., majd a 13,457., a 13,458. másodperce, és nincs is köztük semmi más információ, egy másik berendezés, az úgynevezett elérési útválasztó dolgozik. Összeválogatja az egybetartozó adatcsomagokat, hogy aztán a végberendezés - hagyományos vagy IP telefonkészülék, számítógép, ISDN-végpont s a többi - által fogadott jelsorozattá konvertálja őket.

Nagyon jó ez, de van vele egy kis baj. Ma a telefonhálózatban nincs keveredés. Aki egyszer lefoglalt egy vonalat, csatornát, az egyedül van benne. Csak az ahhoz a kapcsolathoz tartozó információ halad rajta, ha analóg beszédjel, akkor az, ha digitális valami, akkor az. Ezen a csatornán könnyű elhelyezni az úgynevezett jelzéseket, azt az információt, ami a beszélgetésről mond el valami fontosat. Jelzés a csengetés, a foglalt hang, a vonal, az újabban észlelhető ki bepityegés, ha más is keres minket. Ezt a jelzést telefonbeszélgetésnél mindenképpen végig kell vinni a hálózaton az adatkapcsolt világban is. Mégpedig még azelőtt, hogy megindulnának az adatcsomagok, hogy az azokat fogadó félnek legyen módja a felkészülésre, tudja, melyiket kell kikapkodni, és melyiket továbbengedni. A végső állapotban a telefonhálózatban elkülönül majd a jelzéstovábbítás, a jelzéskezelés - a kapcsolás - és magának az adatokból, mozgóképekből, illetve a digitalizált beszélgetésekből összeállított adatcsomagoknak a forgalma. Az elérési hálózatban dolgozó berendezésről, hagyományos telefonközpontból, például vállalati alközpontból vagy helyi központból érkező jelzés és maga a beszéd útja tehát kettéválik. Az érdemi információ a médiakapun keresztül adatcsomagként kerül a maghálózatba.

Felvesszük a telefont, tárcsázunk, a jelzés elindul, és eljut az első aktív hálózati berendezéshez, az elérési ponthoz. Ott leválasztódik, és a külön jelzéscsatornán továbbmegy egy hívás és médiavezérlőbe. A program a címtárban (számlázási, előfizetői adatbázis, hívószám-hozzárendelés stb.) ellenőrzi, szabad-e nekünk egyáltalán telefonálni (ki fizet?), és ha szabad, akkor körülnéz, merre lehet a hívott szám. Amikor megtalálta az ahhoz tartozó elérési pontot, odaszól, hogy csengessen ki, és amint felveszik, mondja meg, milyen címre menjenek az adatcsomagok, miközben visszaszól a mi elérési pontunkra is, hogy milyen címre kell küldeni az adatcsomagokat. Ezek az IP-címek ideiglenesek. Csengés, a hívott fél felveszi, beleszól, és ebben a pillanatban megindulnak az adatcsomagok. Amik már pontosan meg vannak címezve, tehát legfeljebb véletlenül tudnak eltévedni. Arról pedig, hogy ne tegyenek ilyet, gondoskodnak a szabványos protokollok.

A maghálózatban, az adatátviteli rétegben adatkapcsoló gépek vannak. Az adatcsomag-átviteli rendszer rugalmas, ahogy fejlődik a technika, újabb és újabb protokollok épülhetnek be a kapcsolati rétegbe. Ma még a szállítók ATM-rendszert kínálnak, de elképzelhető például, hogy rövidesen az IP V6 lép az ATM-protokoll helyére.

Az információ a forrásból - például a beszélőtől - a legalsó rétegen, az elérési hálózaton keresztül jut be a gerincre, és azon át lép ki. A szükséges átalakításokat a médiakapu végzi. A médiakapu közvetít, fordít a maghálózati ATM-, illetve IP-protokoll és a bármely szabvány szerint működő külső szolgáltatások, hálózatok között. Ott van a médiakapu a maghálózat és a vezetékes, a drót nélküli, a mobil elérési hálózat között, sőt fogadja a másik telefonhálózatból érkező hívásokat is.

Itt tartunk majd telefonilag, ha megvalósul az egységes beszéd-adat-mozgókép átviteli hálózat. Mindent kivettünk belőle, ami jelzés, ami nem az infrastruktúrához tartozó közvetlen információ. Címtár és vezérlőszoftver nélkül az egész nem több, mint egy halom fém és üvegszál, amiben összevissza szaladgálnak az elektronok és a fotonok. Az, hogy mivel mikor mi történjen, egyetlen óriás központban dől el. E megoldásnak sok előnye van, melyek közül a legizgalmasabb az, hogy ha már működik a teljes beszédátviteli szolgáltatáskészlet az adatátviteli hálózaton, akkor megindulhatnak az adat- és beszédátvitelt kombináló multimédia szolgáltatások is.

Egy mai, hagyományos vezetékes telefontársaság számára az első lépés a sokcélú egységes hálózat felé, ha minden átmenőközpontja mellé települ egy ATM-kapcsoló. Ezzel lehetővé válik a beszédátvitel szükség szerinti átterelése a csomagkapcsolt hálózatra. Az így megvalósított terhelésmegosztás komoly gazdálkodási előnnyel jár. Miután a telefonhálózat és az internetes csúcsforgalom általában nem esik egybe, a gerinchálózat kapacitása célszerűen dinamikusan megosztható közöttük, a kihasználtság pedig emelkedni fog. Fontos, hogy a vezetékes kapcsolást továbbra is a meglévő központ intézi.

Aztán egyszer csak már a teljes forgalom IP-, illetve ATM-csomagokban zajlik a gerinchálózaton, miáltal csökken a vonalkapcsolt technológiájú berendezések iránti igény a rendszerben. Ebben a megoldásban már a telefonhívásokat sem a régi telefonközpont kapcsolja. A központ intelligenciája - a szoftver - önállóan irányítja az aktuális kapcsolást, ami azonban a valóságban már a maghálózati kapcsolókban zajlik.

A sokcélú, egységes hírközlési hálózat érezhetően egy nyitott, mélységében, sebességében, szolgáltatásaiban egyaránt fejleszthető rendszer. A változó gazdaság által megkövetelt rövid reakcióidőt, a rugalmasság és az új szolgáltatások gyors bevezetésének lehetőségét azzal teremtették meg a fejlesztők, hogy általánossá tették a hardvert, és az egyedi jellemzőket egyre inkább programban valósítják meg. Ez egyben azt is jelenti, hogy a telefóniában a hardverhez képest felértékelődik a szoftver, a tisztán szellemi termék.