“Magyarok Bábelben” címmel jelentette meg Szegeden a JATE Press Horváth Iván professzor tanulmányait, köztük több olyat, ami érinti a magyar irodalom, az eddig magyarul született szövegek fennmaradásának kérdését a digitális korszakban, tehát a Digitális Irodalmi Archívumot is. Maga a kötetcím is erre az egyre égetőbb problémára utal. Ahol ugyanis Jorge Luis Borges Bábeli Könyvtára előkerül, ott manapság mindig az Internetről van szó.

Horváth egyike azon irodalomtudósoknak, akik már az Internet korának eljövetele előtt elkezdték a magyar irodalom számítógépes feldolgozását. Az Internetet pedig természetes fejleményként, ismerősen fogadhatta, hiszen, mint írja, 1957/58-ban Ács Ernőtől, a Távközlési Kutatóintézet akkori igazgatójától hallott annak egyik alapjáról, a címkódról: “Ez azt jelenti, hogy az üzenet föl van szabdalva kis darabokra, és minden darab elején ott van a címzés, hogy tudniillik hová kell továbbítani az üzenetdarabkát. Ez persze pazarlás, de megvan az az előnye, hogy az üzenetek nemcsak egyetlen úton juthatnak el céljukhoz.”

Egyvégtében végigolvasható olvasmányos a kötet, forgatása egyformán ajánlható a humán tudományok tudorainak és a számítástechnika, az informatika, sőt a távközlés művelőinek is. Kiderül például a könyvből, hogy a hitelesség kérdése nemcsak az Internetes kereskedelem, az e-business alapproblémája, hanem az irodalmi szövegek digitalizálásának is. Melyik változat a hiteles, melyik kerüljön be a magyar nyelvű szövegek elektronikus tárába? Vonzó Horváthnak a Neumann Könyvtár számára megfogalmazott ajánlása, amely szétválasztaná az egyszerűen olvasásra szánt, majdhogynem akárhonnan átvett anyagok tárát, egy Képzetes Népkönyvtárat és a Képzetes Nemzeti Könyvtárat. Előbbibe kerülhetnének az Interneten és CD-ken fellelhető, jó szándékúan, de a tudományos apparátust mellőzve, esetlegesen kiválasztott papírkiadásból készült anyagok. A másik fogadná be az irodalomtudósok által fellelt szövegváltozatokat, a kritikai kiadást. Horváth Iván egyik tanulmányában első olvasásra nehezen, de némi megfontolás után részben elfogadható digitális megoldást javasol a kritikai digitális kiadás rendjére.

Lényege, hogy legyen meg egy adatállomány-rendszerben az egyes részletek minden fellelt – és a szerzőnek tulajdonítható – változata. De az olvasó egyetlen változatot kapjon, olyat, amelyben minden ponton véletlen sorsolás eredményeként áll elő a szöveg. Egy József Attila-vers elemzésével éppen maga a szerző mutat rá arra, hogy a programnak ki kell zárnia az ily módon kevert, de a valóságban sosem létezett mű előállását. Hiszen ha a népdalban egyszer Garzó Péter teszi le az asztalra a pántlikát, és Kovács Erzsi veszi föl, másszor pedig Bognár Péter teszi le, és Varga Julcsa veszi fel, akkor nem adható ki a keresésre egy Garzó Péter–Varga Julcsa változat. Vagyis a sorsolásnak feltételesnek kell lennie: ha egy ponton megtörtént a választás, a továbbiakban nem jöhetnek szóba azok a változatok, amelyek azzal együtt még sosem szerepeltek. De sok esetben, például a Bibliánál ennél jóval bonyolultabb a helyzet, hiszen több, egymástól – és a kanonizálttól – különféle kisebb-nagyobb szövegrészekben eltérő változat alakulhat ki, amelyeket a kutatók megkülönböztetnek egymástól. Egyes életművek egyes részeinél tehát elfogadható a véletlen sorsolás, de az általános bevezetésétől tartózkodnék.

Ellátogatva a Neumann Könyvtár honlapjára az az érzés alakult ki bennem, hogy részben biztosan megfogadták Horváth Iván – ott is publikált – javaslatait. Hiszen szó van digitális kritikai kiadásokról, de azok legalábbis kezdetben egyetlen papírkiadásra épülnek. Remélhető viszont, hogy előbb-utóbb használni fogják a Neumann Könyvtárban is az univerzális SGML-t, az oktatását legalábbis már beindították a honlapjukon. S a digitális halhatatlanok műveit is SGML-ben tárolják az adattárak.

A Neumann Könyvtár kialakításával kapcsolatban felveti Horváth a szerzői jognak az Internettel, általában a szoftverrel kapcsolatban lépten-nyomon előbukkanó kérdését is. Bár az alapkérdésre nem ad, nem is akar választ adni, a Neumann Könyvtárral kapcsolatban azt az álláspontot képviseli, hogy annak költségeit nem az egyes olvasónak – erre szolgál a szerzői jog intézménye –, hanem az adófizető polgárnak, mint potenciális felhasználónak kell megfizetnie. Valóban, ahogy az Akadémia a múlt században, a századfordulón áldozatos munkával megkezdte a régi magyar szövegek máig tartó kritikai kiadását, úgy kell most közösen, együtt – és nem haszonelvűen – áttennünk mindent a nyomtatott betűről a jövő század információhordozójára, a bitre. Hiszen ez kultúránk, nyelvünk fennmaradásának záloga. A munkához pedig, és ebben is egyet kell értenünk Horváth Ivánnal, szükség van Drótos László, Kokas Kálmán és Moldován István tapasztalataira, akik kitalálták, felállították, és minden lehető és lehetetlen eszközt megragadva gondozzák, bővítik hosszú évek óta a Magyar Elektronikus Könyvtárat.