Két számítógép összekapcsolásának több célja, értelme is lehet. Egy egyszerű példa a nyomtató megosztása. Van három PC-nk, amelyekről nyomtatni is akarunk. Vehetünk mindegyikhez egy külön nyomtatót, de vehetünk egy közöset, meg egy nyomtatószervert, amely mindegyikről elérhetővé teszi a nyomtatót, és vigyáz arra, nehogy a lap teteje másik PC-ről jött anyagot tartalmazzon, mint az alja. Bár a PC-k között ilyenkor nincs közvetlen adatkapcsolat, azért ez már tekinthető PC-s hálózatnak. Ha még tekintjük a következő alapszolgáltatást, az adatállományok megosztását, elérését több helyről is, akkor már az adatcserénél tartunk, s ez a számítógépes hálózati szolgáltatás alapja: az egyik PC-n beütött adat hozzáférhető a másikról. Ideális esetben szinte azonnal, ezt valósítják meg az egyre terjedő online beszélgetőrendszerek az interneten vagy belső változatán, az intraneten.
A gyakorlatban a számítógépet csak ritkán használjuk konferenciabeszélgetésre, a felhasználási módok többsége nem igényli ezt a lehetőséget. Sokkal inkább azt, hogy az egyik gépen beírt és egy adatbázisban elhelyezett adat használható legyen a többiről is. Erre szolgáló számítástechnikai eszköz az adatállomány-megosztás. A közösnek szánt adatállományok egyetlen adattárolón vannak, s ott mindenki, akinek van kapcsolata e helyhez, írhatja, olvashatja őket.
Számítógép-hálózat az, amelyben önálló működésre képes számítógépek dolgoznak együtt, futtatnak közösen alkalmazásokat, cserélnek adatot egymással. A felhasználó szempontjából azonban hálózat az is, amikor a feldolgozás, a programok futtatása egy központi számítógépen történik, de az eredmény megjelenítése és a programok kezelése egy önálló működésre képtelen eszközön, terminálon történik. Különösen megtévesztő, ha ez a végponti eszköz éppen egy PC, amit egy terminálemulátor program tesz alkalmassá a feladatra, vagyis megfelelően önállótlanná.
Az internet, a hálózati számítógép vagy NC megjelenésével, a Sun szlogenjével, miszerint a számítógép maga a hálózat, a kép egyik oldalról összetettebb, a másik oldalról egyszerűbb lett. A most körvonalazódó jövő egy olyan valamié, ami csak úgy ott van valahol a szobában, az ember zsebében, és hol önállóan, hol automatikusan kapcsolódva - adatot cserélve - egy másik számítógéppel végrehajtja a felhasználó utasításait. Addig, amíg ez megvalósul, eltelik néhány év, és a vállalatoknál, intézményeknél együtt kell élni az egyre több feladatot magukra vállaló helyi hálózatokkal. Ezeken a helyi hálózatokon szükség van olyan szoftverre, amely kezeli az adatállományokat, futtatja a központi gépen futó programokat és segíti a kapcsolattartásukat a végpontokon futó kliensekkel.
A kapcsolatokat felügyelő, azokat eligazgató, a központi adatállományokat kezelő szoftver a hálózati operációs rendszer. Ez lehet teljesen önálló, mint a Novell NetWare 3.11, 3.12., 4.1 és a kisvállalati NetWare vagy a Banyan Vines, de lehet része egy általánosabb feladatokat is ellátó kiszolgáló operációs rendszernek. Ez utóbbival találkozunk a Microsoft NT, a különféle UNIX-változatok és az IBM AS/400-as számítógépek operációs rendszere, az OS/400 esetében. Egy nagyszámítógépen vagy buta terminálok lógnak, vagy PC-k, helyi hálózatba kötve, s ekkor szükség van például egy NetWare-re vagy Windows NT-re, amely közvetít a PC-k és a nagyszámítógép között.
A hálózati operációs rendszer tehát programok együttese, amely lehetővé teszi a hálózat működését és vezérlését, felügyelet alatt tartását, és a felhasználók számára a különféle számítástechnikai erőforrások, szolgáltatások használatát.
A hálózati operációs rendszertől egyre inkább azt várjuk, hogy integrált környezetét adja a hálózatban a felhasználókat kiszolgáló különféle programoknak. Minél egységesebb ez a környezet, annál könnyebb a felhasználó élete, és - paradox módon - annál inkább alá van vetve a hálózatintéző ellenőrzésének, intézkedéseinek.
Alapvető eszköze ma már a hálózati operációs rendszernek a címtár, amelyben minden felhasználóhoz, minden hálózati erőforráshoz tartozik egy bejegyzés, s abban minden leírható, ami az ellenőrzést, az adatokhoz, erőforrásokhoz való illetéktelen hozzáérés megakadályozását szolgálja. A címtárat használva döntheti el például egy program, hogy a felhasználótól érkezett kérést teljesíti-e vagy sem. Ha ott azt találja, hogy az a felhasználó, aki az utasítást kiadta, csak minden délelőtt kilenc és fél tíz között láthatja a kért adatokat, akkor tizenegykor már visszautasítja a kérést. Ha nincs közös címtár szolgáltatás, akkor minden alkalmazáshoz külön fel kell építeni ezt az illetékességi adatbázist, külön azonosítókkal, külön jelszavakkal. A felhasználó pedig, ahogy a munkája során lépked programról programra, sorra ütheti be az azonosítóit, jelszavait. Amikor aztán kilép, biztos, hogy néhány alkalmazásban ott marad a belépési lehetősége, és egy idő után már senki sem ismeri ki magát, senki sem tudja még csak megállapítani sem, ki mikor melyik programmal mint csinálhat. Egyetlen átfogó címtár esetén a kilépő rekordját elegendő onnan kitörölni, és a hálózatintéző biztos lehet benne, hogy az illető a saját nevén többet semmihez sem fér hozzá.
De hasznos a közös címtár a helyi hálózat működésének felügyeletében, a végpontokra bekötött PC-k állapotának figyelemmel kísérésében is. Időnként felröppennek hírek, megjelennek felmérések arról, hogyan vándorol egy-egy nagyobb cég egyik PC-jéből a másikba a memória, esetleg a merevlemez. Korszerű PC-kben egy külön hardverelem, a DMI a hálózaton érkező kérésre bemutatkozik, sőt megadja a fő alkatrészek elektronikus gyártási számát is. Ha a közös címtárban egyedileg azonosítva vannak a gépek, és létezik egy leltár, akkor a rutinellenőrzésnél azonnal kiugrik, ha valamelyik PC-be betettek valamit.
Addig, amíg általánossá nem válik a hálózati munkaállomás, és önálló merevlemezzel ellátott PC-k vannak a helyi hálózatban, a hálózati operációs rendszer szolgáltatásai lehetővé teszik azok karbantartását, felügyeletét is. Ez nemcsak akkor lehet fontos, amikor egy munkaállomásra rákerül egy nem engedélyezett játék, hanem akkor is, ha valamiért elromlik a titkárnő szövegszerkesztője. A hálózatintéző az erre szolgáló programmal a saját gépéről, a hálózaton keresztül intézkedve megállapítja, mi történt, és a központ számítógépről ismét telepíti a szövegszerkesztő eltűnt, megsérült moduljait.
A hálózati operációs rendszerek következő generációinak pedig futtatnia kell majd a Java programot interpretáló, végrehajtó Java gépet, és olyan szolgáltatásokkal egészülnek ki, amelyek minden szükséges adatot, erőforrást megadnak a komponensekből a pillanatnyi igénynek megfelelően összerakódó Java programoknak. Egy másik irány, amely felé haladnak a hálózati operációs rendszerek, a felhasználói igények - és itt elsősorban az ügyviteli és adatelemzési feladatokra gondoljunk - kiszolgálásának eltolása a mai kliens-kiszolgáló, vagyis a hálózati munkahelyre is sok munkát bízó modell felől a nagyon gyors, nagyon nagy teljesítményű központi feldolgozás felé. Ezért jelenik meg a PC-s helyi hálózat szintjén is a nagy megbízhatóságú rendszerekből ismert nyalábolás - vagy más néven fürt -, több önálló feldolgozó hardver működésének összehangolása, a feladatok egyenletes terítése a rendelkezésre álló egységeken. A PC-fürt - angol szóval cluster - alkotta kiszolgáló működtetése, beillesztése a hálózatba szintén a hálózati operációs rendszer feladata. Lehet, hogy egyszer valóban megvalósul, amit a Sun ígér, és a teljes világhálózat egyetlen számítógéppé olvad össze, egyetlen operációs rendszer felügyelete alatt. De ez nem a közeljövőben lesz. Addig a felmerülő újabb és újabb szolgáltatások biztosítása, az egyre értelmesebb hardver kezelése az egyenrangú PC-kből alkotott hálózatokban a mai léptékű hálózati operációs rendszerek és a rájuk épülő hálózati felügyelő programok feladata lesz. Vargha Márton