Két ellentétes érdeket kellett egyeztetni a DVD szabványosításakor. Az egyik a készülékek és az alapanyaggyártók érdeke: minél többet eladni valamiből, amit nagy tömegben olcsón, de azért jó haszonnal lehet előállítani. A másik érdek a nagy filmgyáraké, amelyek szeretik ellenőrizni, hogyan terjednek a filmek, mikor hová, milyen formában jutnak el. Előfordul ugyanis, hogy egy filmet már árulnak Amerikában videón, miközben Európában még csak elkezdték játszani a filmszínházak.
Végül megállapodtak egy többlépcsős másolásvédelemben, az üzletpolitikát pedig úgy igyekeztek támogatni, hogy a világot régiókra osztották fel, s előírták, hogy az egyik régióban eladott DVD-játszóval ne lehessen levetíteni a másik régióban eladott korongot. Hasonló törekvés a számítástechnikában is észlelhető, ahol különösen a szoftvernél válik el az amerikai és a, mondjuk, Magyarországra szánt változat.
Hat régió van: 1. Kanada, USA; 2. Japán, Európa, Dél-Afrika, Közel-Kelet; 3. Délkelet-Ázsia, Kelet-Ázsia (Hongkong is); 4. Ausztrália, Új-Zéland, csendes-óceáni szigetek, Közép-Amerika, Dél-Amerika; 5. a volt Szovjetunió területe, az indiai szubkontinens, Észak-Korea, Mongólia; 6. Kína.
A régiókód használata csak a lejátszóra nézve kötelező, a korongon vagy van, vagy nincs. Sőt előfordulhat, hogy egy DVD-filmet több régióban, de nem mindegyikben le lehet játszani. A kód használata csak a mozgóképre engedélyezett, a DVD-ROM-ra már nem. Vagyis a szoftverterjesztésben ez az eszköz nem alkalmazható az elosztási csatorna ellenőrzésére. A PC-s és a Macintosh számítógépes alapszoftvereket a jövőben úgy készítik, hogy ellenőrizzék a régiókódot, és ha ellentmondás van, ne engedjék leolvasni a digitális filmet a DVD-ről. Egyes számítógépes DVD-játszókon néhányszor meg lehet változtatni a régiókódot, ami nyilvánvalóan a számítógépgyárak és a nekik szállítók érdekeit szolgálja, hiszen így az összerakott PC-n elegendő szállítás előtt beállítani.
A másolásvédelemnek négy fajtáját használhatják a koronggyártók. Az analóg másolás megelőzésére minden lejátszónak tartalmaznia kell egy Macrovision 7.0 vagy ahhoz hasonló áramkört, amely megvalósítja az analóg védelmi rendszert (APS). Ennek rajta kell lennie a számítógépes videokártyán is, ha az kompozit vagy s-videojel kiadására képes. Ezekre a jelekre az APS színcsíkokat tesz a függőleges jelbe, ami megzavarja a szinkronizációt és a kereskedelmi forgalomban kapható videomagnók 95 százalékában meglévő automatikus felvételi szintbeállítást.
Az APS-t a korong tudja be- és kikapcsolni, tehát a filmjogok tulajdonosa megteheti, hogy csak egyes jelenetek másolását akadályoztatja meg a lejátszóval. Ez azért érdekes, mert a másolásvédelmet szolgáló jel időnként a vetítéskor is zavart okoz.
Minden korongon van egy kód, amely azt jelzi, hogy a tartalmát szabad-e másolni. Ez a másolási generációkezelő kódot (CGMS) a másolat továbbmásolásának megelőzésére találták ki. A CGMS-információt a lejátszó beleteszi a kiadott videojelbe, és azt minden rögzítőnek meg kell értenie.
A tökéletes digitális másolattól való félelmükben ezeknél a kódoknál erősebb védelmi lehetőségeket is a kierőszakoltak a filmgyárak. A tartalomhabaró (Content Scrambling System, CSS) eljárás azt hivatott megakadályozni, hogy a lemez tartalmát adatállományként kiolvasva, a lejátszórendszer közreműködését megkerülve alakítsák át videojellé. A teljes adattartalom rejtjelezve kerül a korongra, és lejátszáskor egy visszafejtő áramkör nyeri ki az eredeti, lejátszható információt. Mindaddig, amíg nem sikerül megállapodni a digitális továbbmásolás ellenőrzésének módjában, a kereskedelmi forgalomba kerülő lejátszó nem adhatja ki digitális formában a rejtjelezetlen anyagot. A számítógépbe szerelt egységeknél is megoldották a védelmet, a lejátszó szoftver és a DVD-játszó egység folyamatos kapcsolatban van, s a visszafejtés csak közvetlenül a megjelenítőre kerülés előtt történik. Mindez bonyolult kiegészítő hardvert igényel a lejátszókban, kizárólag azért, hogy ne lehessen digitálisan tovább másolni a filmet.
A másolásvédelmet szolgálja a kidolgozás alatt álló digitális Copy Protecting System (CPS) is. Ennek célja, hogy a különféle digitális berendezések, részegységek között létre lehessen hozni a tökéletes digitális kapcsolatot az illegális másolás veszélye nélkül. Amíg ezt nem oldják meg, a DVD-játszónak nem is lehet digitális kimenete. A CPS-re a Sony, az Intel, a Hitachi, a Matsushita és a Toshiba tett javaslatot idén februárban. Lényege, hogy a tartalmat standard CGMS-jellel látják el, amelyik megmondja, hogy az anyag egyszer vagy egyszer sem másolható. A CPS bevezetése után ha egy DVD-játszót összekapcsolnak egy digitális tévékészülékkel, azok kulcsokat cserélve kialakítanak egymás között egy biztonságos, rejtjelezett adatcsatornát, és ezen keresztül jut el az adat a digitális tévébe. A digitális rögzítőeszköz - például a DVD-R - csak olyan anyagot kaphat majd meg a lejátszótól, amelyen nincs rajta a sosem másolható jelzés, és át fogja változtatni ilyenre az „egyszer másolható" kódot, mielőtt ráírja a filmet a korongra.
Mindez azonban még mindig kevés a filmeseknek, akik azért lobbyznak, hogy a törvények is üldözzék a DVD-védelmeket feltörőket, és csak korlátozzák a mozgókép házilagos digitális rögzítését.
Az első három védelmi eljárás, ami mind a DVD-hez kötődik, csupán lehetőség, amellyel vagy él a kibocsátó, vagy nem. VaMá
Elsősorban a szoftvergyárak törik a fejüket azon, hogyan tudnának mindenért pénzt kérni a felhasználótól. A hálózati számítástechnika például alkalmas arra, hogy aki egy ilyet használ levélírásra, azzal minden egyes leütést - a hibásakat is - megfizettessenek. Nyárra ígérték, s valószínűleg még az idén be is indul Amerikában egy hasonló rendszer, a Digital Video Express (Divx). Ez a találmány lehetővé teszi, hogy lejátszásonként, illetve használati időtartamonként fizettessenek a digitális filmet hordozó korong tulajdonosával, igaz, ez a lemez jóval olcsóbb lesz, mint a DVD. Nem bérlet, mert nem kell visszavinni a korongot, de nem is tulajdon, mert a használatért már újra és újra fizetni kell. Mintha venne az ember egy könyvet, és ahányszor csak kinyitja, fizetne a kiadónak. Egyébként ez sincs már messze, csak az a könyv nem nyomtatva lesz, hanem például DVD-re préselve. Jó árképzés mellett egyébként a Divx a forgalmazónak és a vásárlónak egyformán gazdaságos lehet. A Circuit City és egy hollywoodi ügyvédi iroda által kidolgozott konstrukciót sokan támogatják. Ilyen lemez megjelentetését tervezi a Disney (Buena Vista), a Twentieth Century Fox, a Paramount, a Universal, az MGM és a Dream Works SKG. A Divx-játszókat a JVC, a Matsushita (Panasonic), a Pioneer, a Thomson és a Zenith ígéri.
Ha egyszer betették a négy dollár körüli áron megvásárolt lemezt a lejátszóba, azt két napig lehet játszani. A két nap elteltével ismét fizetni kell, mégpedig a lejátszó által egy ingyen hívható számra átküldött könyvelés alapján. A Divx-játszó a DVD-ket is lejátssza, de ez visszafelé természetesen nem működik. A Divx-lemezt gyártási számmal látják el, és a tartalmát háromszoros DES rejtjelezéssel írják fel.
A megoldásnak van egy komoly hátránya - noha ez általános a mai, hitelkártyás világban-, nevezetesen az, hogy a könyvelés alapján feltérképezhetők az ember szokásai: milyen filmet néz, milyen gyakorisággal stb., bár a törvény - legalábbis Amerikában - kifejezetten tiltja ennek az információnak a felhasználását. Igaz, szakértők szerint maga a rendszer is csak Amerikában működik majd, ha egyáltalán lesznek, akik hajlandók pénzt költeni a szokásos filmvetítő DVD-játszónál jóval drágább Divx-es berendezésre, és elfogadni, hogy egy masina időnként áttelefonál valahova, s jelenti, hogy mikor mit nézett a tévén.
Az aggályok és az interneten huhogók ellenére a Circuit City százmillió dolláros reklámkampánnyal megkezdi a Divx forgalmazását, először San Franciscóban, és várhatóan még a nyáron egész Amerikában. A DVD-gyártók, azokhoz hasonlóan, akik hisznek a teljesen digitalizált elektronikus szórakoztatásban, nyilván visszafojtott lélegzettel - esetleg fogukat csikorgatva - figyelik majd, hogy a Divx elviszi-e az üzletet, lenyomja-e az eredeti koncepciót.