Magyarországon is egyre ismertebbek a Daewoo kedvezô ár/teljesítmény viszonyú monitorok
Magyarországon is egyre ismertebbek a Daewoo kedvezô ár/teljesítmény viszonyú monitorok |
Az alfanumerikus kijelzők bevezetésével nagy lépést tettünk a barátságosabb számítógépes környezet irányában, hiszen a képernyő üzeneteit lényegesen könnyebb elolvasni, mint például a lyukkártyát vagy a lyukszalagot.
A monitort arra találták ki, hogy emberi nyelven lehessen kommunikálni a számítógéppel, s ez eleinte valóban azt jelentette, hogy a képernyőüzenetek semmi mást nem tartalmaztak, mint szöveget. A grafikus megjelenítés későbbi találmány. Menet közben ugyanis kiderült, hogy az információ „tálalása" is rendkívül fontos, így azután elkezdték fejleszteni a nagyobb felbontású monitorokat, illetve kidolgozták a színes megjelenítés szabványait.
A Windows operációs rendszer elterjedésével a monitorok közül fokozatosan eltűntek a kisebb felbontású (Herkules, CGA stb.), illetve a monokróm (azaz fekete-fehér megjelenítést alkalmazó) modellek, és mostanra gyakorlatilag egyeduralkodóvá váltak a VGA- és SVGA-szabványú színes monitorok. Az újabb szoftverek (számítógépes programok) olyannyira kihasználják a színekben rejlő lehetőségeket, hogy a fekete-fehér monitorokon gyakorlatilag használhatatlanok. Számos paraméter, információ, kiemelés csak színesben válik értelmezhetővé, még inkább ez a helyzet például a képfeldolgozó programok esetében.
Jobb képminőséget érhetünk el nagyobb felbontás mellett. Az újabb monitorgeneráció legalább SVGA felbontást kínál, azaz minimum 800x600 képpontot képes megjeleníteni. Igényesebb alkalmazásokban ennél lényegesen nagyobb felbontásra (1024x768, 1280x1024 stb.) van szükség, így például a nyomdai előkészítő munkában, a számítógépes tervezésben stb. Házi használatra a legkisebb, 14"-es (tehát 14" képátlójú) monitorok is megfelelnek, ahol viszont nagyobb felbontásra van szükség, ott nem szabad sajnálni a pénzt egy 17, 19, sőt 21"-es monitorra.
A felbontás egyébként nem egyedül a monitoron múlik. A képernyőt egy úgynevezett videokártya vezérli, végeredményben ez határozza meg a kép logikai felbontását. Hogy azután ez hogy jelenik meg a valóságban, az a képernyő fizikai felbontásán múlik, más szóval azon, hogy van-e annyi fénykibocsátó képpont az ernyőn, amennyit a szóban forgó felbontás megkövetel. Ha nincs, a kép jottányival sem lesz jobb attól, hogy nagyobb felbontásra „kapcsolunk". A nagyobb monitorok nyilvánvalóan több képpontot tartalmaznak, így fizikai felbontásuk is jobb, mint a kisebbeké.
A videokártyán állíthatjuk be azt is, hogy hány színt akarunk használni a képernyőn. Ez főként ott kényes kérdés, ahol színes képekkel van dolgunk. A kép minőségét tehát nemcsak a felbontás, hanem a színmélység is döntően befolyásolja.
Itt azonban van egy csapda. A nagy színmélység hatalmas információtömeget jelent, így ha nem vagyunk résen, megeshet, hogy az amúgy érdektelen (netán fekete-fehér) ábrák is hatalmasra híznak. Nagy színmélységgel tehát csak indokolt esetben szabad dolgozni, ha nem akarjuk, hogy a számítógép merevlemeze hipp-hopp megteljen. Ugyanez a helyzet a felbontással is: a nagy felbontás egyenes következménye a nagy fájlméret, ezért például az egyszerű vonalas rajzok esetében semmi értelme a „hősködésnek".
A normál VGA-felbontás csupán 16 színt használ. A 16 árnyalat azonban még szürkéből is kevés, nemhogy színekből. Valamirevaló minőséget minimum 256 színnel érhetünk el, ám még ez is messze elmarad a valódi színhűségtől.
A jobb videokártyákon ma már akár 16,7 millió színt is beállíthatunk, de sokszor a 32 ezer vagy 65 ezer szín is bőségesen elegendő. Ezek a számok a következőképpen „jöttek ki": a számítógép a színeket is kódolja, akárcsak más információkat. A színmélység attól függ, hogy a kódolás hány biten történik. Nyolc biten 256 szín kódolása oldható meg, 16 biten 65 ezer, 24 biten pedig 16,7 millió. Ezt utóbbit nevezik „true color" színmélységnek, amelyre - mint mondottuk - csak kivételes esetekben van szükség.
Hamar kiderült, hogy a monitorok nem éppen ártatlanok a szembetegségekben, egyes vélemények szerint sugárzást bocsátanak ki, amely károsítja az ideghártyát. Az újabb modellek esetében a gyártók külön felhívják a figyelmet arra, hogy környezetvédelmi szempontból mely előírásoknak felel meg a monitor. Két szempontot szokás itt figyelembe venni. A sugárzás mennyiségét és a kép frekvenciáját. A monitor nagyjából úgy működik, mint a tévékészülék. A képet itt is sugárnyaláb állítja elő, amely másodpercenként többször újrarajzolja a képet. Nem feltétlenül tudatosul bennünk, de a kép villog, ami rontja a szemet. A villogás annál kevésbé zavaró, minél nagyobb a képváltási frekvencia. Jobb monitorok esetében ez legalább 70 Hz, régebbi típusoknál azonban ennél kevesebb. Fejlettebb monitorok esetében a képváltási frekvenciát akár szoftveres úton, közvetlenül a számítógépről szabályozhatjuk.
A számítógép és a monitor összehangolása általában kényes feladat. A vezérlőkártyákhoz adott kezelőszoftverek segítségével állíthatjuk be például a felbontást, színmélységet, a képváltási frekvenciát, és ugyancsak szoftveres úton szabályozhatjuk a kép méretét, a torzítások mértékét stb. A Windows 95 operációs rendszer már számos monitort támogat, lehetővé téve a rendszer optimális beállítását. A korábbi Windows-változatok (például a még mindig igen elterjedt Windows 3.1) csak a videokártya kiválasztására adtak lehetőséget, és csak a standard monitortípusokat támogatták.
A különféle alkalmazásokhoz más-más monitort célszerű választani. Természetesen nemcsak a méretek döntenek. A multimédia-alkalmazásokhoz kínált monitorokba például beépítik a hangszórót, sőt különféle „öszvér" megoldások is vannak, amelyeknél a monitort összeépítik a CD-ROM meghajtóval, sőt magával a számítógéppel stb. Érezhető a szórakoztatóelektronikai ipar nyomása is. A jövőt sokan úgy képzelik, hogy a számítógép az otthoni szórakoztató- (és oktató-) központ szerepét fogja betölteni, más szóval integrálni fogja a tévé, a számítógép és a music center funkcióit. Ennek egyik lehetséges megvalósulási formája a házimozi, amely a hagyományos televízió mellett surround hangrendszert és videolemez-lejátszót foglal magában. Az otthoni multimédiás központba „fut" be az Internet is, és a különféle funkciók között távirányítóval lehet átváltani.
A hagyományos technológiával készülő monitorok - bármennyit is tökéletesítik őket - meglehetősen nagy helyet foglalnak el az íróasztalon. Ugyanakkor nagy energiafogyasztók, úgyhogy ahol sok a számítógép, ott bizony izzadnak a dolgozók. A hordozható gépekben (notebookokban) alkalmazott folyadékkristályos (LCD) megjelenítők mindeddig nem jelentettek komoly konkurenciát „méretes" társainak. Mégpedig több okból. Az LCD-kijelzők drágák, fényerejük és felbontásuk pedig nem versenyezhet a hagyományos monitorokéval. Csábító tulajdonságuk viszont hordozhatóságuk, laposságuk.
A nagy monitorgyártók mostanában egymás után jelentik be nagy felbontású LCD-kijelzőiket asztali számítógépekhez. A technológiai újítások révén ezek már megfelelő fényerejűek, és látómezőjük is már megközelíti a 120 fokot. Az 1997-es hannoveri CeBIT-en, a világ legnagyobb számítástechnikai kiállításán az új monitorok jelentették az egyik legnagyobb attrakciót. Egy bökkenőjük van azonban még mindig: áruk valahogyan nem akar lemenni, a gyártók ígéretei ellenére.
A videokártyán állíthatjuk be azt is, hogy hány színt akarunk használni a képernyőn. Ez főként ott kényes kérdés, ahol színes képekkel van dolgunk. A kép minőségét tehát nemcsak a felbontás, hanem a színmélység is döntően befolyásolja.
Itt azonban van egy csapda. A nagy színmélység hatalmas információtömeget jelent, így ha nem vagyunk résen, megeshet, hogy az amúgy érdektelen (netán fekete-fehér) ábrák is hatalmasra híznak. Nagy színmélységgel tehát csak indokolt esetben szabad dolgozni, ha nem akarjuk, hogy a számítógép merevlemeze hipp-hopp megteljen. Ugyanez a helyzet a felbontással is: a nagy felbontás egyenes következménye a nagy fájlméret, ezért például az egyszerű vonalas rajzok esetében semmi értelme a „hősködésnek".
A normál VGA-felbontás csupán 16 színt használ. A 16 árnyalat azonban még szürkéből is kevés, nemhogy színekből. Valamirevaló minőséget minimum 256 színnel érhetünk el, ám még ez is messze elmarad a valódi színhűségtől.
A jobb videokártyákon ma már akár 16,7 millió színt is beállíthatunk, de sokszor a 32 ezer vagy 65 ezer szín is bőségesen elegendő. Ezek a számok a következőképpen „jöttek ki": a számítógép a színeket is kódolja, akárcsak más információkat. A színmélység attól függ, hogy a kódolás hány biten történik. Nyolc biten 256 szín kódolása oldható meg, 16 biten 65 ezer, 24 biten pedig 16,7 millió. Ezt utóbbit nevezik „true color" színmélységnek, amelyre - mint mondottuk - csak kivételes esetekben van szükség.
Hamar kiderült, hogy a monitorok nem éppen ártatlanok a szembetegségekben, egyes vélemények szerint sugárzást bocsátanak ki, amely károsítja az ideghártyát. Az újabb modellek esetében a gyártók külön felhívják a figyelmet arra, hogy környezetvédelmi szempontból mely előírásoknak felel meg a monitor. Két szempontot szokás itt figyelembe venni. A sugárzás mennyiségét és a kép frekvenciáját. A monitor nagyjából úgy működik, mint a tévékészülék. A képet itt is sugárnyaláb állítja elő, amely másodpercenként többször újrarajzolja a képet. Nem feltétlenül tudatosul bennünk, de a kép villog, ami rontja a szemet. A villogás annál kevésbé zavaró, minél nagyobb a képváltási frekvencia. Jobb monitorok esetében ez legalább 70 Hz, régebbi típusoknál azonban ennél kevesebb. Fejlettebb monitorok esetében a képváltási frekvenciát akár szoftveres úton, közvetlenül a számítógépről szabályozhatjuk.
A számítógép és a monitor összehangolása általában kényes feladat. A vezérlőkártyákhoz adott kezelőszoftverek segítségével állíthatjuk be például a felbontást, színmélységet, a képváltási frekvenciát, és ugyancsak szoftveres úton szabályozhatjuk a kép méretét, a torzítások mértékét stb. A Windows 95 operációs rendszer már számos monitort támogat, lehetővé téve a rendszer optimális beállítását. A korábbi Windows-változatok (például a még mindig igen elterjedt Windows 3.1) csak a videokártya kiválasztására adtak lehetőséget, és csak a standard monitortípusokat támogatták.
A különféle alkalmazásokhoz más-más monitort célszerű választani. Természetesen nemcsak a méretek döntenek. A multimédia-alkalmazásokhoz kínált monitorokba például beépítik a hangszórót, sőt különféle „öszvér" megoldások is vannak, amelyeknél a monitort összeépítik a CD-ROM meghajtóval, sőt magával a számítógéppel stb. Érezhető a szórakoztatóelektronikai ipar nyomása is. A jövőt sokan úgy képzelik, hogy a számítógép az otthoni szórakoztató- (és oktató-) központ szerepét fogja betölteni, más szóval integrálni fogja a tévé, a számítógép és a music center funkcióit. Ennek egyik lehetséges megvalósulási formája a házimozi, amely a hagyományos televízió mellett surround hangrendszert és videolemez-lejátszót foglal magában. Az otthoni multimédiás központba „fut" be az Internet is, és a különféle funkciók között távirányítóval lehet átváltani.
A hagyományos technológiával készülő monitorok - bármennyit is tökéletesítik őket - meglehetősen nagy helyet foglalnak el az íróasztalon. Ugyanakkor nagy energiafogyasztók, úgyhogy ahol sok a számítógép, ott bizony izzadnak a dolgozók. A hordozható gépekben (notebookokban) alkalmazott folyadékkristályos (LCD) megjelenítők mindeddig nem jelentettek komoly konkurenciát „méretes" társainak. Mégpedig több okból. Az LCD-kijelzők drágák, fényerejük és felbontásuk pedig nem versenyezhet a hagyományos monitorokéval. Csábító tulajdonságuk viszont hordozhatóságuk, laposságuk.
A nagy monitorgyártók mostanában egymás után jelentik be nagy felbontású LCD-kijelzőiket asztali számítógépekhez. A technológiai újítások révén ezek már megfelelő fényerejűek, és látómezőjük is már megközelíti a 120 fokot. Az 1997-es hannoveri CeBIT-en, a világ legnagyobb számítástechnikai kiállításán az új monitorok jelentették az egyik legnagyobb attrakciót. Egy bökkenőjük van azonban még mindig: áruk valahogyan nem akar lemenni, a gyártók ígéretei ellenére.
F. B.
A síkképernyôs monitorok fejlesztésének egyik úttörôje a Panasonic
